A lány végignézet az általa alkotott,művön. Minden honnan áradt a rothadni kész hús és az alvadt vér keverékének aromája. Melengár városa úszott a vérben, kátrányban. A lány emlékezett azokra a kalandokra amiket az apja mesélt minden éjjel: az elf és a katona különös tetteire amikben soha nem maradt ki a harc s a háború egyvelege. Az apa mindenre felkészítette a lányát már fiatal korában: harc az ember ellen, a halál ellen. Már kis korában megérdeklődte atyjától miként kell ezt neki kislányként megtanulnia, mire az apja egy dolgot mondott: nézz körbe.

 

A nő csak mostanra értette meg apja szavait, a világot harcok veszik körbe, mindenféle harc: gazdasági, politikai, társadalmi. Viszont az az embernek már teljesen mindegy mi folyik a csapból vér vagy víz, de már a bennünk folyó piros folyadék,sem lehet annyira átlátszó, vagy mégis?

-Riy! -Kiáltott fel mögötte egy hang. A másik nő aki feléje tartott szintén kemény páncél védte, felszerelése - nyíl és íjak - csomóban hátrakötve, halvány barna haját csapzottan lóbálta a szél amit csak a futása kreált. Hanna egy gyors mozdulat sorral átvetette magát a hulla tengeren egyenesen Riy-ra vetődve.

Hanna szorosan megölelte barátját majd elengedve egyenesen a szemébe nézett.

Riyria most látta meg először hogy mit művel,igazából a harc s a vér látványa, hisz Hanna már nem az a lány volt akit gyerekként és megannyi kaland közben megismert. A lány szeme már nem csillogott olyan vidáman mint egykoron, az arca nem volt makulátlan és főképpen nem mutatkozott olyan szépnek mint annak előtte, arcát karcolások és, vér foltok fedték szemei pedig a harc és aggódás egyvelegével izzott.

 

-Hanna, már vége? - Kérdezte Riy életlen hangon.

 

-Bár úgy lenne...ez soha nem fog véget érni. - Mondta csalódottan. Riy nem várta meg a folytatást, egy gyors,oldalazó mozdulattal elment barátja mellett és követte azt a hangot amit mindig is: a csata zaját. A lány dühvel telve iramodott a távolban hadakozó csapatok felé melyek felett már javában köröztek a keselyűk. Riy néhány ismerős alakot kivett a hadakozó tömegből; Jim a hűséges fegyver hordozó aki már már lovagként harcolt az elveiért, Semuel az öreg kard forgató aki már javában sérüléseket szenvedett.

 

A két nőnek rengeteg lépést kellett megtennie csak azért hogy harcolhasson, bár egyiküknek sem volt ínyére a döntés.

 

,,Ami nem a te harcod, abba ne szállj be” mondta mindig Hanna apja az első kalandjuk előtt.,,

,,Mindig keresd elsőnek a leggyengébbet, aztán csak a legerősebbet”

,,Ne tégy felesleges mozzanatokat, attól csak elfáradsz”

,,Ne az erődet fitogtasd, az a barmoknak is van. Inkább mutasd meg azt ami a fejedben van”

,,Légy ravasz és kiszámíthatatlan”

 

Hanna még mindig emlékezett apja harci intelmeire, és hálás volt neki hogy átadta a tudását a harc terén.

 

Riy egy határozott mozdulattal beleszúrt a legelső ember hátába, a penge két csigolya közé szorult, de a tőr csak mélyebbre hatolt. Hanna a távolban maradt és nyilát alkalmazta társa védésére. Ez nem egy megbeszélt taktika, senki ne gondoljon erre, csupán egy ösztön.

Hanna első áldozata egy Jim felé tartó vörös ruhás katona volt. Az íj tökéletesen el találta a páncél hónalj rését mikor az éppen felülről óhajtott volna lecsapni. Jim gyorsan Riy segítségére sietett, hátukat össze illesztve álltak az ellenséggel szemben.

Acél csendült a fémmel s, pajzzsal, a páncélok csörrenését kín keserves ordítások szonettje képviselte. Már nem volt miért harcolni. A város lakóinak fele a földdel vált egyenlővé melyeket már a madarak martak.

 

-Vissza kell vonulnunk! - Kiáltotta Samuel, miután egy gyors mozdulattal kihúzta a kardját egy katona vállából.

 

Riyria egy gyors intéssel jelezte társának a visszavonulást, mire Hanna mindenki élén a várfal felé szaladt. A csapat mihelyt be ért a várba maguk mögött bezárta a várfal hatalmas kapuját amit le is rögzítettek.

Hanna körbe nézett a hatalmas felfordulásban, a bomladozó házakra az egykoron erősnek kinéző várra és annak falaira, majd az itt-ott megjelenő polgárok egy ellenségek hulla hegyeire. Riy társa mellé állt, de nem azt tette mint társa, hiszen tudta, hogy miért is vág olyan dühvel teli arcot.

 

-Apáink győzedelmeskedtek, de most bizonyára forognak a sírjukban. - Mesélte a lány mire Hanna dacosan nézett vissza rá.

 

-Igen! - Kiabálta. - Apám abban a tudtában halt meg hogy nem lesz többé baj, erre meg itt vannak ezek a fattyak! - Hanna idegességében ide- oda járkált miközben egyre erőteljesebben verte a megkeményedni kész sárba. A lány egyre csak dühöngött mire Riy megszólalt.

 

-Bagoly mondja verébnek...

 

A mondatot senki nem tudta befejezni mivel hogy csapatos kiáltások érkeztek a vár felől, a két lány egyenesen felé tartottak.

Michael és Fill tartották a kapukat amíg mindenki be nem lépett, a két lány volt a legutolsó.

Minden harckész katona a tanácsteremben gyűlt össze. A terem maga hatalmas volt, csupán egy ablaka volt a teremnek az mégis bevilágította az egészet, így annak hatalmas csillárja értelmetlennek tűnt. A hatalmas kő- szobában csupán egy nagy átmérőjű kerek asztal volt, körülvéve székekkel aminek az életben maradt hadnagyok és tábornokok foglaltak helyet akik a földrész minden tájáról érkeztek, akiknek arca olyan vörös volt hogy egyszerűen nem lehetett megállapítani, a harc hevétől vagy a sírástól lettek még epresebbek.

A katonák elcsendesedtek mikor a fő széken ülő tábornok felemelte a kezét. Miután letette megszólalt.

 

-Helyzetünk eléggé kételyes, az elfek nem akarnak tárgyalni, erőink pedig fogytán akárcsak a készleteink.

 

-És csak a földért. - Sisteregte a fogai között egy másik tábornok.

 

-Valóban Chars, csakhogy emlékezz vissza mi történt velük száz évvel ezelőtt. - Tette fel ismét a kezét a fő tábornagy. - Maliborn isten elküldte fiát, hogy őket háttérbe szorítsa, ez a föld az övéjük volt.

 

-Tárgyalni pedig nem akarnak. - Mondta egy hadnagy.

 

-Persze, - Szólalt meg Riy - ti sem kérdeztétek meg őket száz éve hogy megtámadhatjátok e Avempratha-t az egyetlen katonai mentsvárukat.

 

Mindenki egyetértett a lánnyal kivéve Chars-ot. A férfi dühösen rámordult a lányra.

 

-Hallgass te fattyú, ti sem vagytok jobbak náluk!

 

-Sértegeted az apámat?!

 

A fő tábornagy mint egy bírói kalapács rácsapott az asztalra.

 

-Attól még hogy itt ripakodtok nem oldódik meg a probléma. Az ellenség nem tárgyal, mi pedig gyengülünk. Ki kell találnunk valamit hogy ne pusztuljunk ki.

Hanna felemelte a kezét majd miután a fő tábornagy engedélyt adott megszólalt.

 

-Mi félig elfek vagyunk uram, ha talán két faj- társ megy oda talán meghallgatnak.

 

-Ha pedig nem akkor meghalunk.

 

Tette hozzá a fő tábornagy, de mégis elismerően bólintott mivel senkinek sem jutott eszébe jobb ötlet.

 

Riyria s Hanna az elfek fő hadiszállását figyelték az őket körülvevő fák között. A két lány szíve a torkában dobogott miközben azon morfondíroztak magukban hogyan is kezdhetnék el a ,,tárgyalást” hiszen kettejük közül csak Hanna volt hozzájuk hasonló a hegyes füle miatt. Végül úgy határoztak, hogy majd ahogy a helyzet adja.

 

Hanna-val az élen betértek a táborba ahol minden egyes világos szem pár rájuk szegeződött, kovácsok és szorgosa, edző katonák hagyták abba munkáikat miközben figyelemmel kísérték a két idegent. Végül csak egy díszes egyenruhás elf volt képes őket megszólítani.

 

-Kik vagytok?

 

-Hanna Blacwater és társa Riyria Melborn. - Magyarázta Hanna. - Azért vagyunk itt, hogy tárgyaljunk az emberek névben.

 

Erre hangos háborgás tört ki a bámészkodó tömegben mire a díszes páncélú lovag egy intéssel lecsitította a tömeget.

 

-Már megmondtuk, hogy nem tárgyalunk.

 

-De muszáj lesz…

 

-Azok után hogy minket szolga sorba juttatok? Kétlem, hogy csak ti gondolnátok így.

 

-Ne beszélj vele így fiam. - Szólalt meg mögötte egy köpenyben ékeskedő még díszesebb páncélú öreg, minden bizonnyal az uralkodó. - Ők is elfek akárcsak mink. Miért akartok tárgyalni?

 

-Csupán szeretnénk megegyezni, sok a hallottunk akárcsak,maguknak. Mi elismerjük erőitek,nagyságát és tiszteletben tartjuk szándékaitokat miszerint vissza akarjátok foglalni azt ami a tiétek volt. Tartsátok meg most megszerzett területeteket és mi szívesen vesszük az egymás mellett élést tisztességes kereteken belül.

 

Hanna elhallgatott és idetépő csendben figyelte ahogy a király gondolkodóba esik, nőni kezdő ezüst szakállát piszkálva figyelte a két lányt mire abba hagyta a babrálást és tekintete jegessé válva megszólalt.

 

-Nem. Hiszen ti sem áltatok meg addig míg csak egy kis csücsök sem maradt meg nekünk. Nőinket és asszonyainkat gyalázták meg és így lettek az olyan korcs nemzedékek mint ti! Nem állunk meg míg ti sorsunkra nem juttok! - A király dacosan nézett rájuk. - Végezzétek ki őket! - Azzal sarkon fordult és visszatért a sátrába.

 

A két lány egy gyors mozdulattal kihúzták kardjaikat majd egymás hátát össze illesztve készenlétben álltak.

Az első támadás Hanna-t érte, egy gyors csapással oldalba akarta vágni a lányt mire ő vastag pengéjét függőlegesen teste mellé állítva védekezett majd azt egy gyors csavarintással taszította. A másik oldalán álló fekete hajú lány sem volt tétlen, folyamatosan hárított néha pedig döfött, de még így sem volt hajlandó távolabb kerülni társa hátától.

A támadások nem olyanok voltak mint amiket régen tapasztaltak a közönséges vandáloktól, a csapások nem voltak annyira kiszámíthatóak, az ellenfelek most sokkal összeszedettebbek voltak mint ahogy azt a két lány gondolta, bár Riy apja aki szintén félig volt csak elf még így is erősnek számított.

Riyria támadásra készült, készen állt. hogy szétváljanak Hannával hogy belevessék magukat a harcba. Hanna amint észre vette. hogy barátja kezd távolodni a hátától, átnézett a válla fölött egyenesen Riy-ra, egyszerre bólintottak. A két lány akár a vadmacska a támadó ellenfelek közé ugrottak.

A fémek csörgését elborzadó hörgések, kiabálások szakították meg. Utoljára a díszes lovag és néhány elf maradt. A lovag gyors intéssel maradásra intette őket mire a két lány értetlen arccal figyelte ahogy a már karcos páncélú lovag előre lép. Tartása már fennhéjázóan is egyenes volt, kardját és testét kezdő állásba helyezte - test egyenes, láb kis terpeszben a kard pengéjének lapja az arc felét függőlegesen takarta. Hanna megdöbbent a mozdulattal hiszen ezt a mozdulat sort csak az ősi lovagok rendje ismerte, na meg az ő családja. Riyria-ra pillantott, aggódott a lányért, hisz még ha ügyes harcos is ő nem ismerte az alapvető lovagi cseleket amik az emberek számára évszázadok óta kipusztultak, de az ellenség nagyon jól ismerte.

A lovag észre vette a zavart lányt ahogy rá néz majd a társára.

 

,,Itt a lehetőségem” gondolta, majd egy gyors mozdulattal Riy felé szúrt, de mihelyt a lány kitérhetett volna előle egy gyors lefele lendítéssel a lába felé vezérelte pengéjét ami tisztán átvágta az anyagot majd az átment a húson és megakadt a csontban, a kardot vérrel áztatva kihúzta. Riyria próbálta visszatartani a fájdalomtól vezérelt ordítását, de ez többé-kevésbé sikerült. Hanna szeme előtt szinte ez csak egy pillanat műve volt, de a visszafojtott ordítás egy örökkévalóságnak tűnt. Riyria a másik térdére esett, egyik kezet a sebre szorította a másikat pedig kardjával együtt maga előtt tartotta, de a lovag már nem vele foglalkozott, hanem a kissé megzavarodott Hanna-ra koncentrált akivel már bőszen vívott. A lány csupán védekezni tudott, de még ez is elvette az eddigi erejének kis részét. Próbált gondolkodni, agya százzal pörgött, próbált visszaemlékezni apja tanításaira és tanácsaira, de túlságosan meghökkentette ellenfelének ereje. A lovag folyamatosan döfött és vágott, sorozatai egyre összefüggéstelennek tűnt.

 

,,Ne az erő különbség függesszen fel téged, hanem mindig figyeld meg az ellenfeled test beszédét. Még ha egy tized másodperccel is, de előbb rájössz, hogy mit akar akkor összezavarod az ellenfeled. Ez a harc lényege”

 

Hanna úgy tett ahogy apja azt meghagyta több ezer kínkeserves gyakorlás közepette. A lány megfigyelte ellenfele lábát, vállát és csípőjét, mire észrevette, miként ellenfele hirtelen áthelyezte a test súlyát, és csípőjén is változtatott tudta, hogy honnan fog támadni. Hanna egy gyors mozdulattal kitért a még készülőben lévő támadás elől és a lovag háta mögé kerülve saját kardját ellenfele hátára szegezte.

Csupán a hegye szúrta a bőrt, de a lovag óvatos mozzanatokkal ledobta fegyverét majd kezeit feltartotta

-Itt a vége.

 

Mit szólsz hozzá?